Fájt… nagyon fájt. Nem, nem a testem. A testi fájdalom mellékesnek tekinthető az undor és a kilátástalanság mellett, amit éreztem. Amikor leszállt rólam az izzadt testével és még egyszer utoljára megütött úgy éreztem mocskos vagyok, joggal érdemlem, hogy megbüntessen. Belém rúgott. Bele a gyomromba. De már nem fájt, már nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy vége legyen mindennek, hogy vége legyen az életemnek. Legszívesebben könyörögtem volna neki, hogy öljön meg. De nem tettem. Magam sem tudom, hogy miért nem. Aztán elmenekült. Láttam, ahogy végig szalad a parkon. Fekete, félhosszú hullámos haja a vállát nyaldosta, mint a tűz a ropogó fát. A masszív test gyorsan szlalomozott a törékeny bokrok között, már-már azt hitte volna az ember, hogy szellemként suhant ár rajtuk. Menekült, mert nem akart megölni. Láttam a szemében, hogy nem tudja megtenni, habár abban is biztos voltam, hogy egy percre eljátszott a gondolattal, hogy halálra rugdosson, vagy megfojtson, de nem tette meg. Inkább a menekülést választotta. De hiszen, minek is maradt volna? Megkapta, amit akart. Láttam a fekete szemekben a kielégülést. Sokkal inkább lelki, mint testi kielégülést. Megkapott egy nőt, annak akarata ellenére. Az uram volt, a játék irányítója. Ő döntött. Én nem választhattam. És ezt élvezte. Ezért kapott el, ezért volt minden, hogy kiélje a beteges vágyait. Hideg, őszi éjszaka volt. Az elmúlt pár napban reggelente már fagyott. Az utca épp olyan kihalt volt, mint minden éjjel, amikor hazafelé siettem a bárból, ahol pultosként dolgoztam. Muszáj volt, az egyetem felőrülte az összes tartalékomat, szükségem volt a pénzre. Percekig csak ültem a földön és bámultam magam elé, majd végül nehézkesen feltápászkodtam a sárból. A szoknyámat kerestem, de nem találtam. A lábam remegett, alig bírtam talpon maradni, sírni azonban nem tudtam. Nem, ezt az örömöt nem adtam meg neki. Eldöntöttem, hogy nem török össze. Nem fogom engedni, hogy életem végéig ez az emlék irányítson. Még egyszer körbejárattam a tekintetemet a földön és végül megpillantottam a kis fekete szoknyácskát, amiben dolgozni szoktam. Nehézkesen felrángattam magamra és kitámolyogtam a járdára. Rohanni kezdtem. A cipőimet lerúgtam a lábamról és úgy futottam, mintha a világból akarnék elmenekülni. Nem néztem merre megyek, már csukott szemmel is ismertem az utat a kis garzonlakásig, ahol laktam. Hisztérikusan kutattam a kulcsaim után a kézitáskámban, majd végül a kezembe került a kis, ezüst kulcscsomó. Kinyitottam a társasház ajtaját, felvonszoltam magamat a második emeletre, majd végre bejutottam a lakásomba. Óvatosan zártam be magam mögött az ajtót, kétszer fordítottam meg a kulcsot a zárban és besiettem a szobámba, hogy lerogyjak az ágyamra. A takarót a fejemre húztam, magzati pózba helyezkedtem és vártam. Nem tudom mire, talán arra, hogy rájövök az egész csak egy álom volt. Vagy arra, hogy az idő visszafordul, és meg nem történté válik az egész borzalom. De nem így lett. Az idő a maga lassú és nehézkes tempójában egyre csak haladt előre, a végtelen, a kiszámíthatatlan felé. Aztán egyszeriben eszembe jutott, hogy piszkos vagyok. A testemben volt a teste, a bőrömhöz ért az ajka, a kezei. Az izzadtságcseppjei beleivódtak a ruhámba, a hajamba. Undorodni kezdtem magamtól. Lerúgtam a földre a takarót és kimásztam az ágyból. Lerángattam a huzatot az ágyneműről és belegyömöszöltem a mosógépbe. Aztán én is levetkőztem. Éreztem magamon az illatát, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Beálltam a zuhany alá, a víz azonban – akárhogy súroltam magamat – nem volt képes lemosni a testemről a szennyet. Véresre dörzsöltem a bőrömet, de mit sem ért. Azon, ami történt már nem tudott változtatni. Aztán nekiestem a szoknyámat kimosni. Másnapra tisztának kellett lennie. Mennem kell dolgozni, hiszen senki sem sejthet meg semmit. Nem tudhatják meg soha, hogy mi történt. Nem, azt nem bírnám elviselni. Letérdeltem a fürdőkád elé, úgy sikáltam ki a piciny, fekete ruhadarabból a bele ivódott sarat. A körmöm letört és vérzett, de nem érdekelt. Mire beesek, a munkahelyemre mindennek olyan tisztának kell lennie, mintha semmi sem történt volna. Végül, mikor már alig volt az ujjaimon bőr abbahagytam a mosást és összegömbölyödtem a padlón. Nem akartam az ágyamban aludni, reméltem, hogy a hideg csempén fekve eltűnnek a zúzódásaim, amik a testemet borították. Kibányásztam a szekrényből egy törölközőt, magamra terítettem és elaludtam a hideg, vizes kövön. Arra ébredetem, hogy fázom. Kinyitottam a szememet és hirtelen megelevenedtek előttem az emlékek. Percekig gondolkoztam rajta, hogy csak álom volt e, de aztán a sajgó sebek és zúzódások eldöntötték a vitát. Nem, nem álmodtam. Feltápászkodtam a földről, kivettem a szoknyámat a vízből, kicsavartam és felraktam a szárítóra, hogy estére megszáradjon. Az egyetemi óráimat már lekéstem, délután fél négy volt, ezért megpróbáltam hasznosan tölteni a munkáig fennmaradó időt. Búzakalász, félhosszú hajamat szoros kontyba csavartam és nekiestem a sminkelésnek. Az arcom jobb oldalán egy hatalmas, lila folt pihent. Olyan volt, mint téli égbolton a villámlás, sehogy sem illett a képbe. Akárhogy próbálkoztam az eltüntetésével, minduntalan kudarcot vallottam, ezért ki kellett találnom valamit, mit mondjak az embereknek, ha valaki faggatózna a szivárvány színeiben pompázó sérülésekről. A „leestem a lépcsőről” lehetőség nem is tűnt olyan hihetetlennek, ezért e mellett tettem le a voksomat. Felrángattam magamra a harisnyámat, kihalásztam a szekrényből egy fekete, pántos felsőt és belebújtam. A szoknyámat lekaptam a szárítóról, kivasaltam és azt is magamra erőltettem. Akár hogy próbáltam, nem ment ki belőle támadóm undorító testszaga, de nem volt választásom. El kellett viselnem, ha azt akartam, hogy senki ne fogjon gyanút. Kerestem egy magas sarkút, belebujtattam a lábaimat, magamhoz vettem a kistáskámat és elindultam. A lépcsőházból kiérve azonban úgy éreztem, nem tudok tovább menni. Olyan volt, mintha mindenhol az ő hangját hallanám, az ő illatát sodorta felém a szél.
– Csak képzelődsz Anna. – nyugtattam magamat és kiléptem az utcára.
Az autók hangosan zúgtak el mellettem, a járókelők nevetgéltek, vagy éppen arctalanul suhantak el mellettem. Mégis, úgy éreztem, mintha minden irányból engem figyelne valaki. Mintha egy nagy, piros tábla hirdetné a hátamra erősítve: „megerőszakolták”. Nem, ezt a szégyent nem bírtam elviselni. Menekültem az emberek közül. Úgy döntöttem nem arra megyek, amerre eddig jártam. Egy másik, csendesebb utcát választottam. A magas sarkúm erőtlenül kopogott a göröngyös járdán, éppen úgy, mint az elmúlt éjszaka, azzal a különbséggel, hogy akkor még eszembe sem jutott volna, hogy bármi rossz is történhet az ember lányával sötétedés után. Igen, lehetséges, hogy túl naiv voltam. De megváltoztam. Talán a félelem tette, hogy minden pillanatban a hátam mögé pillantottam, talán a paranoia. Aztán, egyszer csak, mintha megpillantottam volna egy fekete, félhosszú hajú alakot, aki a kukák mögül követ a szemével. Nem tétováztam, nem gondolkodtam, egyből futni kezdtem. Aztán győzött a kíváncsiságom és újra hátra pillantottam, de nem láttam senkit. Mégis, nem tudtam tagadni a tényt, hogy valahol, valamiért még mindig figyel. Éreztem, mintha szellemként kísérne, mintha ott lebegne körülöttem. Az elviselhetetlen testszaga nem hagyott levegőhöz jutni, szabályosan fojtogatott. Remegve értem be a bárba, éppen időben.
– Veled meg mi történt? – csattant fel a főnököm. – Úgy nézel ki, mint aki egy túlélőtúráról keveredett elő.
– Sajnálom. Leestem a lépcsőről.
– Az engem nem érdekel. Ilyen kinézettel nem foglak a vendégek közé engedni.
– Kérem, ne küldjön haza. Szükségem van a pénzre. Kérem szépen, had maradjak. – próbálkoztam.
– Itt ugyan nem maradsz ilyen meggyötört arccal. Még a végén azt hiszik verem az alkalmazottaimat. – vágta oda. – Menny haza. Majd bejössz, ha jobban leszel.
– Kutya bajom.
– Nem vitatkozom. Egyébként is, vagyunk ma elegen. Nincs sok vendég, elbírunk vele.
– Rendben. – egyeztem bele. – Holnap jöhetek?
– Inkább maradj otthon egy hetet.
– Az nekem nagyon nagy pénzkiesés.
– Vagy otthon maradsz, vagy kirúglak. Melyik a nagyobb pénzkiesés? – fújta gúnyosan.
– Értem. – feleltem és elhallgattam. – Akkor… viszlát, jövő héten. – nyögtem és kifordultam a bárból.
Semmi kedvem nem volt hazamenni, de ahhoz sem, hogy belekeveredjek a nyüzsgő emberrengetegbe. Sétálni sem mertem, mindig éreztem támadóm illatát, hallottam a kéjes lihegését és azt, ahogy csendre intett. A tenyere íze beivódott az ízlelőbimbóimba, folyamatos hányingert okozva ezzel. Újra éreztem a testét, ahogy a mellkasomnak feszült, ahogy eggyé vált velem és azt is, amikor a hatalmas test leszállt rólam és végre levegőhöz jutottam. Sírni lett volna kedvem, de nem tehettem. Ha megtenném, ő győzne. Nem, ennyire nem lehetek gyenge. Úgy gondoltam, ha testileg legyőzött, legalább lelkileg ne tegye. Ezért nem sírtam. Végül, mégis arra a következtetésre jutottam, hogy jobban teszem, ha hazamegyek és berakok egy vidám DVD-t, lehetőleg valami olyat, amiben nincs erőszak, sem szerelmi szál, szex pedig végképp nem. Hazasiettem, messziről elkerülve a parkot, ahol a dolog történt. Bezárkóztam, és beraktam a lejátszóba az első musical DVD-t, ami a kezem ügyébe került. Behunytam a szememet és ráhangolódtam a zenére. Elképzeltem, hogy egy mese világban vagyok, ahol minden szép és ahol semmi rossz sem történhet. Ábrándozásaimból a telefon csörgése zökkentett ki. Felpattantam az ágyról és felkaptam a kagylót.
– Haló! – szóltam bele.
– Szia, szépségem. – csendült egy férfihang a vonal túloldalán.
Hatására elejtettem a kagylót, majd az ajtóhoz rohantam. Ellenőriztem, hogy jól be van e zárva és a biztonság kedvéért beakasztottam a biztonsági zárat is, majd visszasiettem a telefonhoz és lecsaptam a kagylót. Megsemmisülve álltam a parányi nappaliban, a telefont bámulva, majd visszarohantam a szobámba, felhangosítottam a zenét és újra próbáltam ráhangolódni a dallamra. A gyomrom görcsbe rándult és a félelem olyan határozottan fészkelte be magát a tudatalattimba, hogy egy hadsereg sem lett volna képes kimozdítani biztonságos búvóhelyéről. A mobiltelefonom pityegni kezdett, jelezte, hogy SMS-em érkezett. Gyorsan utána nyúltam, és olvasni kezdtem az üzenetet:
„Nem szép dolog válasz nélkül lecsapni a kagylót”.
Kétségbe estem. Kikapcsoltam a telefont, aztán kirohantam a nappaliba és a vonalas telefont is félre raktam, hogy foglaltat jelezzen. Hirtelen azonban újfent egy ismerős illat csapta meg az orromat. Támadóm elviselhetetlen illata. Úgy éreztem, mintha a lakásomban járt volna, mintha végig itt lett volna mellettem, valahol elrejtőzve. Szinte láttam a keze nyomát a bútorokon, a tárgyakon, a díszeken. Beszaladtam a konyhába, kirántottam a fiókot és kikaptam az első kést, ami a kezem ügyébe került. Őrjöngve jártam be a házat, az összes szekrényt felcsaptam, benéztem minden kis zugba, minden helyre, még az ágyneműtartót is felnyitottam, de nem találtam senkit. Aztán meghallottam a hangját. Kéjes kacaj volt, a rezgése bejárta az egész házat.
– Mit akarsz tőlem? – üvöltöttem hisztérikusan. – Hát nem volt elég, amit tettél velem? – fakadtam ki.
A válasz azonban elmaradt. A lakásban csend lett, csak a musicalszínészek éneke hallatszott, semmi más. Már egyáltalán nem nyugtatott a zene, ideges lettem tőle. Ideges lettem a boldogságtól, a gondtalanságtól és attól, ahogy önfeledten táncoltak oda-vissza a képen. Kikapcsoltam a DVD lejátszót, kinyomtam a tévét és leültem a földre. A lábaimat felhúztam, a karjaimmal átfogtam őket és zokogni kezdtem. Végül, csak elérte a célját. Összetört lelkileg is. A kést még mindig a kezemben szorítottam, mint irigy gyermek a játékot, és akárki próbálta volna kivenni a kezemből, minden bizonnyal nem engedtem volna neki. A telefonom újra csörögni kezdett, nem értettem hogyan, hiszen biztosra vettem, hogy kikapcsoltam, a kijelzőn mégis megjelent egy ismeretlen szám. Kinyomtam a készüléket, mire az teljesen elsötétült úgy, mintha sosem hívott volna senki. Ránéztem a képernyőre, a telefon ki volt kapcsolva.
– Mi folyik itt? – visítottam hisztérikusan.
Bekapcsoltam a telefont, bepötyögtem a pin-kódot, majd a bejövő SMS-eket kezdtem vizsgálgatni. Már háromszor végigpörgettem az összes SMS-t, de nem találtam azt, amelyiket a támadóm küldött. Hirtelen kavarogni kezdett a gyomrom, a hányingerem felerősödött. Már nem értettem semmit. Biztos voltam benne, hogy valaki rossz tréfát űz velem. Marokra fogtam a kést és megvágtam vele magamat. A penge belehasított a húsomba. Élveztem a fájdalmat. Újra és újra kívántam, hogy érezzem. Újabb két sebet ejtettem, minden bizonnyal mélyebbet, mint az előző, hiszen a vérem patakokban ömlött a kezemből. Felnéztem és megpillantottam magamat a tükörben. Belenéztem a saját szemembe. A látvány megrészegített. A szám felé emeltem a kezemet és összekentem a vérrel az arcomat. Csodásan festettem. Aztán megízleltem az ízét. A vasra emlékeztetett. Újra belenéztem a szemembe. Mosolyogni kezdtem, majd rávetettem magamat a sérült alkaromra. A kés pengéje úgy vágott a húsomba, mintha könnyű pihét kaszabolna. Hisztérikusan röhögtem, már nem érdekelt semmi. Aztán meghallottam, hogy kopogtatnak. Összerezzentem. Leeresztettem a kést és odasétáltam a bejárati ajtóhoz. Kinéztem a kukucskálón és megpillantottam a szomszéd fiút. Nem lehetett több 25 évesnél. Kócos haja ravaszul meredt a plafon felé, zöld szeme meg-megcsillant fekete keretes szemüvegén át.
– Azonnal! – szóltam oda, majd gyorsan berohantam a szobába, bedugtam a párnám alá a kést. Berohantam a konyhába az elsősegélydobozért, kikutattam a kötszert és a kezemre tekertem, megmostam az arcomat, majd visszalibbentem az ajtóhoz és kinyitottam.
– Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, de furcsa hangokat hallottam. Minden rendben? – kérdezte zavartan.
– Persze. Minden a legnagyobb rendben. – hazudtam. – De ha gondolod, gyere be és győződj meg róla te magad. – suttogtam kéjesen és elkezdtem kibújni a felsőmből.
– Mit csinálsz? – értetlenkedett. Láttam a zavart a tekintetében.
– Nagyon is jól tudod, hogy mit csinálok. – leheltem a fülébe és ledobtam a toppomat a földre. Ügyeltem, hogy ezt a mozdulatot lágyan és szenvedélyesen vigyem véghez. Megragadtam a nyakánál a felsőt és berángattam a lakásba.
– Mi történt a kezeddel? – kérdezte bambán, miközben próbált elmenekülni a szorításomból.
– Volt egy kis balesetem. – hagytam rá.
– És jól vagy? – érdeklődött tovább. Bizonyára húzta az időt, hogy eldöntse melyik lehetőséget válassza: mennyen vagy maradjon.
– Annyira jól, hogy eljátszadozzunk egymással. – suttogtam, majd a szájára tapasztottam az ajkaimat, hogy a nyelvünk vad táncba kezdjen. Nem, nem hagyhattam választani, ez az én jogom volt.
Jó volt újra mást érezni a közelemben. Nem akartam, hogy még egy percig is az a mocsok legyen az „utolsóm”, aki tönkre tette az életemet. Nem, mást akartam érezni. Egy tiszta, ártatlan testet, egy olyan testet, akit én csábítok el, és aki azt csinál, amit én akarok. Akivel játszhatok úgy, ahogy velem játszottak. Belevájtam a körmeimet a hátába és lerángattam a felsőjét. Nem érdekelt mit gondol. Miért is érdekelt volna? Engem sem kérdezett meg a támadóm, hogy mit szeretnék. Önző akartam lenni, hogy érezzem, én vagyok a főnök. Bábként bántam vele. Ledobáltam a ruháimat és bevonszoltam magam után az ágyba. A csókjai tiszták és gyengédek voltak. Kezdtem sajnálni, de nem volt szabad elgyengülnöm. Erősnek kellett maradnom. Csak így vehettem elégtételt. Leültem az ágyamra és magamra húztam. Éreztem a mellkasát, ahogy hozzám simul, éreztem a selymes bőrét, amint az enyémhez ér. Éreztem, ahogy átadja magát nekem és élveztem. Kibújtam alóla és fölé kerekedtem. Most én voltam az, aki az eseményeket irányítja, én diktáltam a tempót. Ha nem akartam, hogy megérintsen ledobtam magamról a kezeit, ha azt akartam, hogy hozzám érjen magamhoz húztam őket. Izgatott, hogy tehetetlenül kapkodja a levegőt alattam. Persze, úgy viselkedett, mintha két félen múlna a gyönyör eme semmihez sem fogható megnyilvánulása. A balga, nem tudta, hogy mindig a nő irányít, ráadásul úgy, hogy a férfiak azt hiszik, az ő akaratuk érvényesül. Egyszer hibáztam el ezt az örökérvényű igazságot, többet nem tehettem. Kéjesen ringatóztam a testén, mintha egy képzeletbeli kötél lágyan rángatna össze-vissza. Most kívántam az érintését, ezért parancsolóan a testemre húztam a selymes kezeket. Engedtem neki, hogy ajkaival felfedezze a ritmikusan meglibbenő dús kebleimet, majd azt, hogy a nyelvével megízlelje a bőröm zamatát. Vágytam a vadságra, vágytam arra, hogy a rég leengedett gátlás-horgonyokat felhúzzam magamra és szabad utat engedjek testem hajójának. Aztán megéreztem azt a bizonyos illatot. A támadóm illatát, amit soha nem tudnék kiverni a fejemből. Kinyitottam a szemeimet és ott feküdt az ágyamban, mohón élvezte a gyönyört, amit adtam neki. Kéjesen vonaglottam felette, nem bírtam leállni. Egyszerre kívántam az érzést és éreztem az undort.
– Ne! – visítottam végül és próbáltam menekülni karjai fogságából, de a testem nem engedelmeskedett. Vágytam a gyönyör után és már nem akartam elengedni, olyan közel jártam.
– Mi az kiscicám? Az előbb még annyira élvezted. – suttogta.
– Ne! – üvöltöttem újra és végre visszanyertem az öntudatomat.
A gyűlölet és a félelem egy pillanat alatt átvette az irányítást a testem felett. Kikaptam a kést a párnám alól és nem érdekelt hol érem, csak szúrtam, szúrtam és szúrtam. A mellkasába, a gyomrába, mindenhová, ahová a kezem elért. Éreztem, ahogy a vére az arcomba csap, éreztem a vasas ízt, a mámorító illatot és elvette az eszemet. Hallottam, ahogy hörög, láttam amint bugyog a szájából a vér és élveztem. Vadul pattogtam rajta, úgy, mintha trambulinon feküdne. Újra és újra felemelkedtem, majd visszaereszkedtem a testére.
– Élvezed, ugye? Ezt akartad, nem? Engem. Hát itt vagyok, megkaptál. – harsogtam.
Behunytam a szememet, megragadtam mindkét kezemmel a kést és újra lesújtottam, aztán újra, amíg csak erővel bírtam. Élveztem, ahogy szenved alattam, élveztem, hogy irányítok, és ő alám van rendelve. Végül megkaptam a várva várt csodát. A testem bizserget, az izmaim megfeszültek, kapkodtam a levegőt, miközben ő pár centire az arcomtól fuldoklott a saját vérében. Aztán egyszer csak, már nem hallottam, ahogy hörög, nem éreztem, ahogy lélegzik. Csak egy élettelen test volt. Egy mocskos, szétroncsolt hulla. Elfogott az undor. Gyorsan leszálltam róla és felkaptam magamra a köntösömet. Rá sem néztem, nem bírtam volna újra megpillantani. Elég volt, hogy éreztem, amint a jellegzetes illata összekeveredik a vérének az illatával és belengi a hálószoba levegőjét. A testemen ott volt a vére, jól tudtam, hiszen szabályosan égette a bőrömet. Összeszedtem a ruháimat és magamra kaptam őket. Aztán végül felfogtam, hogy egy holttest van a szobámban, amit valahogy el kell onnan tüntessek, ha nem akarok nagy bajba kerülni. Berohantam a szobámba, de ahogy beléptem egyből visítani kezdtem. A férfi, akinek elvettem az életét, aki élettelenül a szobámban hevert nem a támadóm volt. A megtört test, ami az ágyamban feküdt kifacsarva a szomszéd fiúé volt. Hirtelen összeomlott bennem minden. Már nem értettem semmit. Kirohantam a konyhába és felbontottam egy üveg vodkát, amit még a születésnapomra kaptam az egyik barátnőmtől. Tele töltöttem vele egy poharat és leöntöttem a torkomon. Borzalmas íze volt, újra hányingerem lett tőle, de nem érdekelt. Kellett valami, ami segít dönteni, ami kitisztítja a fejemet. Pánikba estem. Hisztérikusan cibáltam a hajamat a földön és egyre csak kántáltam: „mit csináljak, mit csináljak”. Végül arra jutottam, hogy elmenekülök a városból, a testet pedig bent hagyom az ágyban. Berohantam a szobába, elkezdtem összepakolni a cuccaimat. A nagy utazó bőröndöt kikotortam a szekrényaljából, és belehajigáltam mindent, ami a kezem ügyébe került. Elővettem a dugipénzemet is, amit rosszabb időkre tettem félre, azt is a bőröndbe rejtettem. Aztán megfordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek arra, amit csináltam. Bocsánatot akartam kérni, el akartam siratni, de a test sehol sem volt. Az ágyon egy csepp vért sem láttam. Lerángattam a lepedőt, az ágyneműt a földre hajítottam. Kerestem a jeleket, de nem találtam semmit. Minden úgy volt, mintha semmi sem történt volna.
– Hol vagy? Hol vagy? Hová tűntél? – visítottam, de nem kaptam választ.
Hallottam, ahogy csörög a telefon, de már nem voltam biztos semmiben. Szédültem és semmit sem láttam. Hangok kavarogtak a fejemben, hol támadómé, hol a sajátom. Hallottam, ahogy akkor este sikítozok. Hallottam a hangomat, ahogy könyörgök neki, ne bántson és hallottam a lihegését. Az átkozott lihegését, amit azóta oly sokszor hallottam. Nem bírtam tovább. Hánynom kellett. Kirohantam a vécébe és öklendezni kezdtem. Aztán egy hatalmas vértócsát pillantottam meg a padlón. A vér az én kezemből folyt. Az egyetlen test, ami haldoklott, az enyém volt. Ráborultam a vécére és figyeltem, ahogy zúg a fülem. Hallgattam a távolodó hangokat. A lihegés egyre csendesedett, a vér átható illata elbódított. Már alig éreztem, hogy élek. A sötét kezdett magába szippantani. A földön mászva igyekeztem a telefonért, hogy segítséget kérjek. Nem akartam meghalni, egyáltalán nem. Nagyon féltem. A szívem a torkomban dobogott. Próbáltam elszorítani a kezemet, de nem tudtam, nem voltam rá képes, az erőm elszállt, eltűnt, örökre semmivé vált. A földön feküdtem. Próbáltam elérni a telefont, de nem sikerült. Túl sok vért vesztettem. Már alig hallottam valamit, már alig éreztem, hogy létezek. Sírhattam volna, de már arra sem voltam képes, nem tudtam ki vagyok, nem tudtam mi történik. Csak annyit tudtam, hogy fáj, hogy nagyon fáj. A szívem még dobbant egyet, aztán már semmit sem éreztem. Megszűnt a fájdalom és keblére vont a végtelen, nyugtató sötétség.
VÉGE
